Lovasi András // MESE // előadja: Földes Eszter

Volt egyszer egy királylány, akiről persze elsőre senki nem mondta volna meg, hogy az, mert gyerekkorát egy zuglói társasházban töltötte nem különösebben arisztokratikus szüleivel – csak ő érezte születésétől, hogy itt ez el van dőlve, ő bizony királylány.

Eleinte elég egyszerűnek tűnt minden, türelmesen rágta át magát a gyerekkoron, a bizonyosság nyugalmával a szívében várta, hogy a király eljön érte, ha itt az idő. Körülbelül tíz lehetett, amikor az akkoriban egyre gyakrabban feltörő kétségeit – vajon jön-e? – édesanyjával megosztotta. Az anyja, kissé nehezen palástolva, hogy ez mennyire vicces, közölte vele, hogy Elvis halott, sőt már akkor rég halott volt, amikor ő megszületett. Nehéz napok jöttek ezután.

A kislány nem evett, nagyon lefogyott, abbahagyta a szertornát, a jegyei leromlottak, iskolatársai áldozatszagot érezve, csúfolni kezdték, rugdosták, köpdösték, aztán ezeket variálták. Egy idő után ezt a tanárok is észrevették, végül egy másik iskolában fejezte be a nyolcadik osztályt. A gimnáziumot félrehúzódva, szinte egy sarokban, észrevétlenül csinálta végig. Esténként nem járt szerencsét próbálni a többiekkel, nem ivott, nem füvezett, ha megkínálták, és nem próbálta jól érezni magát divatos zenekarok koncertjein, na jó, egyszer goapartin volt egy erdőben, mert titokban rokonszenvezett a természetközeli hippikultúrával, de igazából nem is lepődött meg, mennyire kétdimenziós figurák ülték körbe a tánctér melletti tüzeket. Éjfélig várt, aztán találomra elindult haza, végül egy leszbikus lány állt meg mellette az ösvényen autóval, hajnalig beszélgettek a járó motor mellett, de mikor kiszállt, hiába kérte a másik, nem adta meg a számát. Nem volt szüksége senkire. Akkor már tudta, hogy egyedül fog uralkodni, illetve, ha lesz is férje, ő nem királyné, hanem királynő lesz. Nagyjából sejtette, mikor kell jönnie a sárkánynak, így nem érte váratlanul, mikor hét fej hajolt fölé egy éjszaka a szomszédlányék balatoni nyaralójának fülledt tetőterében. Alattuk még bőszen folyt a tánc.

* * * * * * * * * * * * * * * * * *

Először a könyvtárak nem rendeltek be új könyveket, meg nem újították fel a régi épületeket, múzeumokat, pénz se volt rá, meg minek erre a kis időre?

„Kit érdekel a múltad, ha nincs jövőnk?” Ez egy refrén volt ezen a nyáron, ez lett a nyár slágere, szerelmes dal volt, persze angolul, és igen, addigra valami kétségbeesett hedonizmus lett úrrá mindenkin. Már nemcsak hétvégén volt diszkó meg bál a falvakban, hanem először csütörtökön is, aztán szerdán is, aztán már csak vasárnap nem. A színházak lassan bezártak, vagy ott is folyt a tánc, a színészek már csak lakásokban, pajtákban mondtak veretes szövegeket jobbára egymásnak meg a még élő íróknak. A nagyobb városokban akkor is volt valami parti, ha nem is voltak rajta sokan, de nem akarták leállítani a gépeket. Nehezen indult már – bármi – újra. Így közeledett a vég. Még minden közszolgáltatás működött, ha akadozva is. Mentek a buszok, villamosok, jött a víz a vezetéken, de már egyre gyakrabban volt áramszünet. Addigra általános lett, hogy a súlyosabb betegeket a kórházakban, félrenézve hagyták meghalni, főleg nagyobb járványok idején. Amolyan összekacsintós humanizmus volt ez. A választásokat egyre nagyobb blöffökkel nyerték egyre furcsább szörnyetegek, és a tétova, tanácstalan emberek tömegei próbálták valami folyamatnak látni a megtorpant időt, valami nevet adni ennek az egésznek, valami nevet, ami ott volt a nyelvük hegyén, hogy na, na… mindjárt itt van a nyelvem hegyén…, de nem. Nem jutott eszükbe semmi. És az se, miért hagyja őket élve ez a valami, miért úsznak meg mindent büntetlenül. Bűnhődni akartak. Persze azt se tudták már, mi miatt. Csak úgy. Hogy legyen vége ennek, és… és hogy jöjjön valami…, valami más. Nagyjából lehetett tudni, mi lesz, mint régen a nagyobb háborúk előtt mindig, és tegyük a kezünket a szívünkre, a disznó is sejti, hogy nem lesz annak jó vége, hogy csak úgy enni kap egy szűk helyen, vascsövek és a többi x ezer disznó közt, nem?

* * * * * * * * * * * * * * * * * *

Végül nem mentette meg senki, a sárkány megdöglött. Egyszerűen csak az egyik reggel nem hozta be a reggelijét a szobájába, és ahogy mindig, ha késett – márpedig ahogy teltek-múltak az évek, ez egyre gyakrabban fordult elő –, a leány kiáltozni kezdett, hogy „Jakab, Jakab!”, de senki nem válaszolt. Kikelt az ágyból, végigszaladt a hosszú folyosókon, a hideg kövön kapkodta a lábait, és ott találta a sárkányt a hálótermében. Az ágya mellett feküdt, mozdulatlanul. A lány leguggolt, sírva kotorgatta kicsit a szájak sarkából a hamut. Nagyon megszerette Jakabot, főleg az emberekhez képest.

Miután kisírta magát, nagyot sóhajtott, tudta, eljött az idő, vissza kell térnie a Földre az övéi közé, hogy megkeresse a trónt, amire felülhet. Fogta a cókmókját, már indult volna, de eszébe jutott, hogy semmilyen emléke nincs Jakabtól, úgyhogy visszafordulva gyorsan a sárkány legszebb fejének szemfogaiból nyakláncdíszt faragott magának. Most már tényleg indult, át az Óriások földjén, aminek a legmagasabb pontján állt a rettegett Sárkányvár. Hosszú volt az út, útközben óriásokkal nem találkozott, de a néha felbukkanó árnyékos ligetekben jó pár két-három évesnek tűnő gyerekembert látott, kis aranyszegélyű, hófehér klepetusokban. „Angyalok” – gondolta, és titkon remélte, hogy Istent, esetleg Elvist is meglátja köztük, de senki, még egy bébiszitter se volt a gyerekek közelében. Úgy ment el mellettük, hogy fel se néztek rá, mintha láthatatlan lenne. Egészen Óriásföld széléig kellett mennie. Ott aztán a nagy, mindenhol burjánzó, babérillatú(?) levelek közé guggolt, megkereste a legvastagabb indát, és elindult az égig érő paszuly hatalmas levelei között, lefelé, a Földre.

* * * * * * * * * * * * * * * * * *

Csufi és Tengely, a két állás nélkül maradt kidobó céltalanul bandukolt a magyar pusztán. Együtt dolgoztak, mióta a gyúróteremben egymás melletti padokra sorsolta őket a véletlen. A hirtelen támadt kölcsönös rokonszenvet mindjárt meg is pecsételték, oly módon, hogy táplálékkiegészítő porokat cseréltek egymással. Tengely eperízűt adott Csufinak, Csufi vaníliásat Tengelynek. Innentől már mindig párban osztatták be magukat esténként, együtt védték a Flörtöt, a Liezónt meg a többi ilyen ártatlan nevű legendás táncosszórakozóhelyet, végül utoljára a Randi presszót is. Mióta az is bezárt, nem találtak semmit, amit védhetnének. Otthagyták tehát a füstölő városokat védtelenül, és mentek szerencsét próbálni, mert nekik is volt gyerekszobájuk, és a mesékből tudták, hogy ilyenkor biztosan az jön. Mondjuk mindegyik elsőszülött volt, sajnos egyikük sem volt „legkisebb fiú”, de…

– De mégiscsak jobban hangzik az, hogy szerencsepróba, mint az, hogy céltalan lődörgés a pusztában, nem, Teng? – kérdezte Csufi.

– De – felelte Tengely, és mentek tovább.

Először talán az áhított szerencsének tűnt, amikor az égbe nyúló indás növény tövében meglátták a magát épp leporoló leányt.

– Nosza, jöjjön a mulatság! – kiáltották egyszerre.

Tengely – ez úgy magától kialakult az évek során –, míg várt a sorára, a telefonján pornót nézett, mert Csufi szemérmes volt, és ha bámulták közben, zavarba jött. Tengely a vér surrogó hangjára nem kapta még fel a fejét, a hörgésre se, előfordul, ugye, az ilyesmi. Csak az oldalra forduló nagy test tompa puffanása volt az, amire végre felnézett. Csufi tovább hörgött, torkából, mint egy törött dárda, állt ki Jakab foga.

* * * * * * * * * * * * * * * * * *

A leány edzett volt, a Csufinál százszor erősebb sárkányt is sikeresen kivédekezte. Eleinte… Később meg már nem jött. Úgy.

Végül Tengely lett a sereg hadvezére. Tengely, aki Csufi halálakor, kis gondolkodás után a lány lába elé térdelt. Lojális volt hozzá végig, kezdetben azért, mert rettegett tőle, meg a nyakában a fogaktól, később meg azért, mert csodálni kezdte a lányt. Soha életében ilyen eltökéltséget nem látott senki másban. Azt érezte, mellette tétje lett az ő életének is, hogy valami fontos, nagy ügyben vesz részt. Egyre többen lettek.

* * * * * * * * * * * * * * * * * *

Akkortájt sokan barangoltak céltalanul a pusztában, pár fős csoportokba verődve. Ha találkoztak egymással, ritkán mentek el egymás mellett csak úgy. Általában némi csetepaté után az egyik csoport kifosztotta a másikat, de volt, hogy a fáradtabb, éhesebb, elgyötörtebb egyszerűen csak hagyta magát: „Jöjjön, aminek jönnie kell” – mondták, és jött. Volt például három békéscsabai tesitanár. Na, azoktól messze földön mindenki félt. Jó erőben voltak, valahonnan mindig volt mit enniük, és ha be-bekaptak egy-két pofont az elgyötörten csapkodó ellenféltől, mindig osztályozták:

– Ez erős hármas volt, öcsém…, ez így bukó lesz, kisöreg! – ilyesmiket mondtak, és hangosan nevettek. Viccesek voltak, na. Aztán a budapesti bölcsész galeri, a mérges, frusztrált harci kutyáikkal. Na, azok nem vicceltek. Csak elengedték a kutyákat, ha megláttak valakiket messze, és máris mindenki szaladt, amerre látott, ők meg csak odamentek az eldobált motyókhoz, leültek, és ettek.

A sokszor megalázott, kifosztott, megszomorított emberek között egyre csak terjedt a lány híre. Mindenki tudni vélte, hogy az égből jött, két kardszerű sárkányfoggal, és csak azokat bünteti meg, akik igazán bűnösök. Akik csak vétkesek, csatlakozhatnak hozzá. Amerre járt, sok lett hirtelen a halálból. Akik még a Miatyánkon kívül másra is emlékeztek a Bibliából, János jelenéseit emlegették. A lány nem emlegetett semmit, csak ment előre, kereste a trónt. De csak füstölgő városokat, felperzselt földeket, kiszáradt folyókat talált, amerre járt. Akkor már napokon, heteken át nem aludt, csak kimérten lépkedett előre, égő, tágra nyílt szemekkel fürkészte az előtte elterülő semmit. Jeleket keresett, az eljövendő királyságának a jeleit, de csak elgyötört emberek, nyomorult vétkesek, elárvult bűnösök jöttek vele szembe, egyre többen. Egyre nehezebben emelte fel Jakab fogait újra és újra. Mellette hű Tengelye csapkodott zihálva. Páncélja iszamós volt a vértől.

– A Trón… Hol lehet a Trón?

Végül az óceánhoz ért. Ránézésre azzal nem volt olyan nagy baj. Pont egy ámbráscet vett levegőt, sirályok cikáztak a gőzben.

– Talán itt – gondolta, és leheveredett a fövenyen, mert már nagyon fáradt volt. Elaludt.

Mire felébredt a tűző napon, a sereg eltűnt, a fejét valami abroncsként szorította, fel se nyúlt érte, tudta, hogy a korona lesz. De a trónt, azt sose találta meg. Itt a Földön.